A Bhāgavata Purāṇa kora

A négy Védán kívül a Purāṇákat a történelmi eseményekkel foglalkozó írásokkal – az Itihāsákkal, pl. a Mahābhāratával és a Rāmāyaṇával – együtt ötödik Védának nevezik. Erről a Chāndogya Upaniṣad 7.1.4. verse tesz említést:

nāma vā ṛgvedo yajurvedaḥ sāmaveda ātharvaṇaś caturtha itihāsa-purāṇaḥ pañcamo vedānāṃ vedaḥ

„A Védák közül Ṛk az első, a Yajuḥ a második, a Sāma a harmadik, és az Atharvā a negyedik Véda, míg az Itihāsákat és a Purāṇákat az ötödik Védának nevezik.” Hasonlót mond a Bhāgavatam 1.4.20 verse is:

ṛg-yajuḥ-sāmātharvākhyā vedāś catvāra uddhṛtāḥ itihāsa-purāṇaṁ ca pañcamo veda ucyate

„A Ṛk, a Yajuḥ, a Sāma, és az Atharvā alkotja a négy részre osztott Védát, míg az Itihāsákat és a Purāṇákat az ötödik Védának nevezik.” A négy Véda és a Purāṇák között szoros a kapcsolat, hiszen mindaz, ami a Védák himnuszaiban rejtett formában van megfogalmazva, azt a Purāṇák részletesen elmagyarázzák. Ennek köszönhető, hogy a Purāṇák a négy Véda mellett kerülnek említésre ötödikként, és ez egyben arra tesz utalást, hogy a négy Véda valamint a Purāṇák mindig is egyidejűleg létezhettek. A Védák tanulmányozóinak a régi korokban is szükségük volt a Purāṇák által nyújtott segítségre. A Purāṇák közül a Bhāgavata Purāṇa nemcsak a Vedānta-sūtra összefogott aforizmáit magyarázza el, hanem a Ṛg-veda híres versét is, a Gāyatrīt. Erre a Bhāgavatam első versének befejező szavai utalnak: satyaṁ paraṁ dhīmahi – „Meditáljunk a Legfelsőbb Igazságon.” Az első vers meghatározza a mű tárgyát. A Gāyatrī a Ṛg-veda 3. dalkörében (maṇḍala) található, azon belül pedig a 62. himnusz (sūktam) 10. verse (ṛk):

tat savitur vareṇyaṁ bhargo devasya dhīmahi dhiyo yo naḥ pracodayāt

„Meditáljunk az isteni Nap vonzó ragyogásán, amely az értelmünket ösztönzi.” A költemény leplezett formában fogalmaz, emiatt a világos megértése részletes kifejtést igényel. A Bhāgavatam lépésről lépésre feltárja a Gāyatrīban meghúzódó igazságot, és közben, ezzel párhuzamosan, a Vedānta-sūtra aforizmáit is bemutatja. E két témának a megvilágítása szorosan összefonódik, ez okból kerülnek egyszerre tárgyalásra a Bhāgavatam oldalain. Mindkét téma a Bhāgavatam egészét átfogja. A négy Véda a különböző szertartások részleteivel foglalkozik, tehát elsősorban a papok (brāhmaṇák) használták. A papok lelki kötelességei közzé tartozott, hogy naponta három alkalommal meditálniuk kellett a Gāyatrīn. A meditálókat valószínű foglalkoztatta a vers mély mondandója, amit a legalaposabban a Bhāgavatamból volt lehetőségük megérteni.

A Ṛg-veda himnuszai közül negyvenöt a Szaraszvatí folyóhoz, és ennek istenségéhez szól. Szaraszvatí a tudás és a művészet istennője. A Purāṇák, köztük a Bhāgavatam is, gyakran beszél a folyóról. A leírások arra tesznek utalást, hogy a folyó a Himalájából ered és a tengerbe ömlik. Annak ellenére, hogy nagyon sok helyen esik szó róla, a Szaraszvatí ma már nem látható, teljesen nyoma veszett. A letűnt múlt után kutató régészek a ’70-es években LANDSAT műholdak segítségével India északnyugati részén vízcsatornák nyomait figyelték meg. Később, a francia tervezésű, svéd és belga közreműködéssel előállított SPOT műholdakkal a ’80-as években még nagyobb felbontású megfigyelést végeztek Indiának ezen a területén. A műholdas képek egy kiszáradt folyómeder rajzát mutatták. A folyónak számos mellékfolyója volt és emellett a hozzá kapcsolódó (a korábban megfigyelt) mesterségek csatornák nyomai is előtűntek, amelyek valaha vizet szállítottak a távolabbi területekre. A folyó a Himalájánál eredt, a Radzsasztháni sivatagot szelte át és az Arab-tengerbe ömlött. Ahogyan az a vizsgálatokból kiderült, a kiszáradt folyó a sokat emlegetett Szaraszvatíval azonos. A műholdas megfigyelés és a területet vizsgáló kutatócsoport megállapította, hogy a folyó i.e. 3000-ben kezdett el kiszáradni, és i.e. 2500 és i.e. 1700 között tűnt el teljesen. Megdöbbentő, hogy a védikus szövegek India földrajzának egy olyan állapotáról tesznek említést, amikor a Szaraszvatí folyó még méltóságteljesen hömpölygött a tenger felé. Ez felveti annak a lehetőség, hogy az írások írott vagy verbális formában már i.e. 3000-ben is megvoltak. A történészek a Ṛg-vedát általánosságban i.e. 1300-ra datálják, míg a Śrīmad-Bhāgavatam lejegyzésének idejét az elemzők egy széles skálán helyezik el, i.e. 1300-tól i.sz. 1300-ig. (Ludo Rocher: The purāṇas. Otto Harrassowitz, Wiesabaden, 1986, 147.) Pusztán a szöveg elemzésével nem lehet megnyugtatóan megállapítani, hogy mióta létezik, hiszen korábban verbális formában volt jelen és csak jóval később írták le. Mindenesetre figyelembe kell venni, hogy a Ṛg-veda és a Bhāgavatam leírásai Indiának arról a történelmi korszakáról szólnak, amikor a Szaraszvatí folyó még javában folyt.

Az idők során nemcsak nélkülözhetetlenné vált a védikus irodalom lejegyzése, hanem fokozatosan szükségét érezték, hogy ezeket el is magyarázzák. A magyarázók szem előtt tartották az adott kor szellemisségét, és ennek megfelelően mutatták be a szövegek tartalmát. A Bhāgavatam első magyarázója Śrīdhara Svāmī (kb. 1350 – 1450). Magyarázatának címe Bhāvārthadīpikā, mind a mai napig az egyik legszélesebb körben elismert kommentár. Az az időpont, amikor az első magyarázó élt, biztos támpontot jelent azoknak, akiknek esetleg kétségei vannak afelől, hogy a Bhāgavatam valóban a nagyon távoli múltból eredne. Śrīdhara Svāmī a 14.–15. században munkálkodott, tehát maga a Bhāgavatam leírt formában már korábban rendelkezésre kellett, hogy álljon. Függetlenül attól, hogy ki hova helyezi a Bhāgavatam korát, mindenesetre e mű kiemelkedő helyet foglal el a védikus irodalomgyűjtemény könyvtárában.